Extra episode 5.

Megint sok inaktivitás után, de hoztam egy újabb rövid extrát, ami a Taktika után játszódik. Ez az egyik lehetséges változata annak, ahogy Sander és Richard egymásra találtak :3

Jó olvasást, ha valaki esetleg erre jár ^^
Ui.: Frissítettem az első fejezetet, egy kicsit hosszabb lett, érdemes megnézni ;)

_____________________________________________

- Lefogadom, hogy megint utcaversenyzik - morogta Maxwell a markába, ahogy az asztalon könyökölt. - Pedig lenne fontosabb dolgom is, mint rá várni.

 - Meg fogod büntetni? - szegezte Peter aggódva Sandernek a kérdést.

 - Ha két perc múlva nem ér ide, még a csapatból is kitiltom. - Sander az ölébe ejtett, ökölbe szoruló kezeinek beszélt. Hárman ülték körbe a bázis legnagyobb asztalát, előttük papírok és egy pisztoly feküdt szétszórva. Peter egy nagyobb kupacon nyugtatta a fejét, apró kezével a saját arcát csipkedte. Ám amikor meghallotta Sander szavait, ijedten felkapta a fejét.

 - Ne! Ne küldd el Richardot!

Sander elmosolyodott és megpaskolta a kisfiú fejét.

 - Dehogy fogom, kis katona. Ahhoz túl értékes csapattag.

Peter arcára boldog mosoly szaladt, és nekiállt papírrepülőt hajtogatni. Richard viszont ezt a pillanatot választotta, hogy hangos csattanással kivágja a bunker ajtaját, és keresztülcsörtessen a szobán. Annyi időre sem állt meg, amíg a bőrdzsekijét egy székre dobta, pár lépéssel a másik ajtónál termett. Sander hangja állította meg, mielőtt lenyomhatta volna a kilincset.

 - Richard! - Sander felemelkedett a székről, és tett egy lépést a férfi felé. - Hol voltál?

 - Sehol. - Richard az ajtóra szegezte a tekintetét, és a kilincs hideg érintésére koncentrálva próbálta kizárni a másik férfi hangját.

 - Válaszolj rendesen, ha én kérdezlek, katona! - Sander, bár nem szívesen, de parancsoló élt csempészett a hangjába. Fájt így beszélnie Richarddal. Elgondolkodva fürkészte a mozdulatlan alakot, az enyhén remegő jobb kezet, a feszülten, menekülésre váró izmokat. - Te kerülsz engem?

Richard a fejét hátravetve sóhajtott, mintegy beismerő vallomásként.

 - Miért? - folytatta Sander. Már csak három méterre állt a másik férfitól, Maxwell és Peter lélegzetvisszafojtva figyelték a jelenetet.

Aztán Richard lehajtotta a fejét, és elengedte a kilincset.

 - Tényleg tudni akarod? - kérdezte halkan.

 - Természetesen.

Richard kivárt egy pillanatig, aztán összeszedve minden bátorságát megfordult, Sanderhez lépve elkapta a derekát, és magához rántva a férfit megcsókolta. Peter tátott szájjal figyelte a jelenetet, Maxwell pedig egy mozdulattal eltakarta a fiú szemét, és rekordidő alatt kirángatta a szobából.

Sander eközben lefagyva állt Richard kezei között, és hol a hideg rázta, hol elöntötte a forróság. Érzések rohanták meg, és minden érzéke kizárólag azokra a pontokra éleződött ki, ahol a férfi hozzáért.

Aztán Richard megállt levegőt venni, és reménykedőn pillantott Sanderre. Szóra nyitotta a száját, de ahogy a másik arcáról csak döbbenetet tudott leolvasni, a gondosan megtervezett szavak nem jöttek az ajkára. Szinte bocsánatkérő mozdulattal engedte el Sandert és fordított hátat neki.

 - Most már érted.

Ökölbe szorult a keze.

 - Nem maradhatok itt - motyogta, és újra megcélozta a kijáratot. Kilép azon az ajtón és örökre eltűnik, vissza a hazugságokba, a mocsokba, ahonnan jött…

 - Nem mehetsz el - szólt Sander, hangjában rosszallás bujkált.

 - Miért nem? Itt úgy sincs szükség rám. - Richard már lenyomta a kilincset, de Sander szavai ismét feltartóztatták.

 - Dehogynem, Rich. Nekem van szükségem rád.

Sander időt sem hagyva Richardnak, hogy feldolgozza a szavait, elkapta a nyakkendőjét és magához húzta egy újabb csókra, bal keze a férfi hasára, majd a hátára csúszott.

Pár perccel később még mindig szoros ölelésben álltak, Richard az állát Sander vállán nyugtatta.

 - Még így sem fogok veled kivételezni, csak hogy tudd - motyogta Sander lehunyt szemmel, mire Richard oldalba bökte.

 - Ünneprontó! - válaszolt félig nevetve Sander férfiatlan nyüszítése hallatán. - De azért szeretlek.

Sneak peek - Első fejezet

Halihó!

Na, csak eljutottunk ide is, elhoztam nektek az első két oldalt - ami számomra haladás, de lehet hogy meg akartok majd kövezni egy idő elteltével. Légyszi ne tegyétek :'D
_____________________________________________

Azon gondolkodott, hogy milyen érdekes szokás tejfölt kenni a kenyérre. De nem. Nem is ezen. A bevásárlólistáját próbálta összeszedni. Vagy nem is azt? Inkább a gondolatait. Úgy csusszantak ki a kezéből, mint a vizes szappan. Vagy az angolnák. Elidőzött ezen a kósza gondolaton. Vajon az angolna vagy a nedves szappan csúszik jobban?

A férfi eszmefuttatása már az ókori koreai páncélhajókig jutott, mikor megérezte a fejébe hasító fájdalmat. Ez volt az első dolog, amit érzékelni kezdett. Aztán a csuklójában lappangó szúró zsibbadást, a takaró súlyát, a térde alatti támasztékot. A szíve hangosan kalapált, ahogy az eszméletlenség köde lassanként eloszlott, és meg tudta állapítani, hogy hol van. Nem mert körülnézni, csak óvatosan megmozgatta az ujjait, megemelte a térdét, hogy elűzze a zsibbadást. Aztán várt.

Végtelennek tűnő órák után ajtó nyílt majd csukódott, székláb nyikordult, és halk hangok ütötték meg a fülét.

 – Kérem, doktornő, ne titkoljon semmit. Tudtak segíteni?

 – Természetesen mindent megtettünk.

A két nő közül valaki a tollát kattogtatta.

 – Helyrehoztuk a sérüléseit, de jelenleg még kómában van. Csak az ébredés után derül ki, hogy a fejsérülése mennyire okozott maradandó károkat. Az ütés nagyon érzékeny ponton találta el.

Sóhaj.

 – A műtét után magához tért?

 – Pár percre igen, de a helyzetét tekintve természetes, hogy pár napig eszméletlen. Sokat kell pihennie.

 – Doktornő, nekem minél hamarabb beszélnem kell vele, mert...

 – Eljön annak is az ideje, Katrina, de meg kell értenie, hogy Sander érdekében nem kockáztathatunk.

A tollkattogtatás megszakadt, valaki ismét sóhajtott.

 – Nem lehetne csak egy-két nappal hamarább felébreszteni? Nem akarnám siettetni, de Sander olyan információk birtokába juthatott, amikkel a rendőrség végre hatékonyan felléphetne a bandák fegyveres erői ellen.

 – Tudom, Katrina. Beszéltem a főnökével. Ám még ez sem jogosít fel arra, hogy a betegem épségét kockáztassam.

Sander. A férfi magában ízlelgette a nevet, a két nő beszélgetése már csak foszlányokban jutott el hozzá. Kezdett rádöbbenni a helyzetére.

Nem emlékezett, nos… semmire. Legalábbis a közelmúltból. Idegen volt a neve, a két nő hangja, még a történet is, amit a beszélgetésükből kihámozott. Nem tudta felidézni, hogy mit dolgozik, hol él, és legfőképp, hogy hogyan került ide.

Próbált alvást színlelni, és közben összerakni a kirakós darabjait. Szóval információkat szerzett a rendőrségnek. Akkor biztosan titkosügynök. A munkája kapcsolatban áll egy törvényellenes szervezettel, és az információi olyannyira fontosak a rendőrségnek, hogy beküldték egy emberüket a kórházba, hogy megszerezhessék. Valószínűleg terepen sérült meg, ahol azokat a bizonyos adatokat szerezte.

Összeszorította a fogát, ahogy a fájdalom felerősödött a fejében. Próbált visszaemlékezni, érzéseket, emlékeket felidézni, de eredménytelenül. A két nő pedig folytatta a csevegést, hangjuk mint két idegesítő bogár, úgy repkedett körülötte, szétzilálva az amúgy is kusza gondolatfoszlányait. Ökölbe szorította a kezét.

 – Az isten szerelmére kérem, fogják már be egy percre!

Döbbent csend követte a kifakadását. Bár amilyen állapotban a hangja volt, Sander inkább hörgésnek érezte, mint határozott, férfias kiáltásnak, de legalább hatott. Hol is tartott? A balesetnél. A fejéhez emelte a kezét, hogy kitapintsa a sérülést, de valaki hirtelen leszorította az ágyhoz.

 – Magához tért!

 – Adja ide azt az injekcióstűt, kérem!

Szúrást érzett a bal kézfején, a hirtelen fájdalomtól összerándult és kinyitotta a szemét. Egy pillanatra belebámult a doktornő arcába, aztán kénytelen volt újra lehunyni a szemét, mikor a fényesség elvakította.

 – De világos van, baszki…

 – Katrina, húzza be a függönyt! Sander, érti, amit mondok?

 – Túlságosan is.

Csend.

 – Már kinyithatja a szemét.

Sander engedelmeskedett. Ezúttal már félhomály fogadta, de csak sűrű pislogás után sikerült ráfókuszálnia az előtte ülőkre.

Tekintete rögtön tovasiklott a barna hajú, kedves arcú doktornőről. Másikuk, akit korábban a doktornő Katrinának szólított, sokkal feltűnőbb jelenség volt. Hullámos, vállig érő haját mályvarózsaszínre festette, egyszerű bőrdzsekiben ült az ágya mellett, és mandulavágású barna szemével aggódva pillantott le rá. Sander még flörtölni is megpróbált volna vele - ha tudta volna, kicsoda. Inkább a plafont kezdte bámulni, a gyógyszer, amit a doktornő beadott, már kezdte lecsillapítani a szívverését. Azt kívánta, bárcsak a fejfájása ellen is adott volna valamit.

 – Sander… – Katrina óvatosan megérintette a kezét, mire Sander meglepetten rezzent össze. – Hogy érzed magad?

A férfi összeráncolt homlokkal pillantott a nőre. Próbálta megítélni, milyen kapcsolat lehet közöttük. Végül úgy döntött, sodródik az árral, hátha még többet megtud a helyzetéről.

 – Őszintén? Voltam már jobban.

Katrina sóhajtott.

 – Sajnálom, ami történt. Nem ezt érdemelnéd. – A nő elhallgatott, maga elé meredve szorította Sander kézfejét. – Az őrsön pedig tudni szeretnék, mit láttál, minél hamarabb… Ide küldtek, pedig pihenned kellene… – Katrina szipogott és elfordult Sandertől, pislogva próbálta elűzni a könnyeket.

Sander egyre inkább zavarba jött. Ki ez a nő? Miért sír miatta?

 – Hé, figyelj… Katrina, semmi gond! Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek látszik.

Akkor nincs más hátra, gondolta. Improvizáljunk.

Extra episode 4.

Még mindig fáj erre a kis epizódra gondolnom, de valljuk be, Sanderék kapcsolata nem épp felhőtlen, hiszen két mentálisan sérült férfiról beszélünk. És akármennyire is élvezem, hogy kifejthetem minden oldalukat, nagyon fáj...

Nadeszóval olvassátok el, és remélem, azért tetszeni fog. Legalábbis nekem tetszik.

_____________________________________________

Richard mellkasa reszketve emelkedett fel és le, de jobb kezével kitartóan szorította a kést a férfi torkához. Apró vércsík csordult le a penge éléről.

- Richard… Tedd le a kést.

Sander és Maxwell ledermedtek, amint meghallották Richard ordítását (“Megdöglesz, seggfej!”) Nem messze két eszméletlen, fekete maszkos férfi feküdt a padlón, egy harmadik a sarokban ült egy székhez kötözve.

Sander lassan átadta a kezében tartott fém aktatáskát Maxwellnek, aztán közelebb lépett Richardhoz.

- Kérlek, tedd le a…

- Nem! - kiáltott fel Richard, a mozdulattól göndör haja a szemébe hullott, szeme hideg tűzzel villant ki mögüle. - Szenvedni fog, ahogy ők is! - Erősebben nyomta a kést a torkának, mire a férfi újabb kísérletet tett a szabadulásra. Richard felmordult és teljes erejéből a gyomrába rúgott. - Maradsz, bazd meg!

Maxwell tanácstalanul pillantott Sanderre, aki még látszólag megőrizte a hidegvérét.

- Semmi értelme nincs megölnöd, Richard! - Óvatosan, aprókat lépve megpróbált közelebb araszolni a férfihoz. - Csak hozzáteszel a priuszodhoz.

- Telibe szarom a priuszom! Egy ilyennek mint ez, nincs joga itt rontani a levegőt.

- Tudom, tudom - Még két lépés, és Sander csak karnyújtásnyira állt Richardtól. - De nem a mi jogunk ezt eldönteni.

Richard keserűen elmosolyodott.

- Nem te mondtad mindig, hogy a mi feladatunk vigyázni itt az emberekre? Akkor őt - Richard újabb rúgást mért a férfi oldalára. - miért akarod életben hagyni?

- Mert téged akarlak megmenteni.

Mielőtt Richard visszavághatott volna, Sander ökle az álla felé lendült, és egy ütéssel letaglózta. A kés a földre hullott - az eszméletlen férfival együtt.

Sander átvetette Richard karját a vállán és betámogatta a házba. Bár Richard már a kocsiban magához tért, még nem szólt egy szót sem. Ahogy beléptek az ajtón, kitépte a karját Sander kezéből, lerúgta a cipőjét és feltrappolt a lépcsőn. Sander hangja állította meg.

- Nem akarsz valamit mondani, katona?

- Nincs mondanivalóm számodra.

Sander összefonta a kezét a mellkasa előtt, állát megemelve pillantott fel a lépcsőfordulóban álló férfira.

- Szerintem pedig nagyon is van. Gondolkodj egy kicsit.

Richard felhördült.

- Nem fogok bocsánatot kérni, mert igazságot akartam tenni! Nem volt jogod beleszólni! És tudod mit? Leszarom a céljainkat, leszarom a kibaszott szabályaidat! Meguntam, hogy képtelen vagy cselekedni! - Sander arcáról fokozatosan eltűntek az érzelmek Richard szavai hallatán. - Ideje lenne felfognod, hogy az élet nem egy színjáték, ahol te vagy a kibaszott porondmester, és mindenki úgy ugrál, ahogy te akarod!

- De nem is abból áll, hogy gyilkolászol és robbantgatsz! - csattant fel Sander. - Vagy szerinted ez egy egészséges élet?

- Rohadtul egészségesebb, mint a tiéd!

- Át kellene gondolnod a dolgokat.

- Komolyan, Sander, komolyan? Szerintem pont te vagy az, akinek szüksége lenne egy bazinagy pofonra, hogy felébredjen! Hagynod kellett volna, hogy…

- Hogy megöld azt a férfit? Hogy újra vérengzésbe kezdj és bemocskold a kezed? Fogd fel, hogy nem a “kibaszott szabályok” miatt, nem magam miatt, hanem miattad nem engedtem! Nem engedtem, mert szeretlek!

- Én is, bazd meg!

Feszült, döbbent csend állt be a vitában. Richard a korlátot, Sander a kabátját markolta, elfehéredő ujjperceik éles kontrasztot alkottak a fekete öltönyök mellett. Sander nem nézett fel, Richard pedig nem kereste a tekintetét. Végül Sander sóhajtott.

- Kapsz három órát, hogy lenyugodj és átgondold a dolgokat. - Felpillantott Richardra. - Addig nem akarlak a bázison látni.

Richard most egyenesen Sander arcába bámult, mint aki nem akarja elhinni, amit hallott. Aztán makacsul összeszorította a száját, és Sander vállát meglökve kiviharzott a házból. Az ajtó csattanása után nyomasztóan hatott a csend, Sander pedig csak mozdulatlanul állt az előszoba közepén. Szívét mintha apró tűkként találták volna el Richard vádló szavai. Ő nem játszadozik az emberekkel. Nem… ugye?

- Ez csúnya volt - szólt Maxwell óvatosan, ahogy kilépett a konyhából.

Sander keserűen felnevetett.

- Az. Csúnya.

Elfordult, egyedül hagyva Maxwellt, a bunker ajtaja pedig majdnem akkorát csattant utána, mint a másik pár perce Richard után.