Halihó!
Na, csak eljutottunk ide is, elhoztam nektek az első két oldalt - ami számomra haladás, de lehet hogy meg akartok majd kövezni egy idő elteltével. Légyszi ne tegyétek :'D
_____________________________________________
_____________________________________________
Azon gondolkodott, hogy milyen érdekes szokás tejfölt
kenni a kenyérre. De nem. Nem is ezen. A bevásárlólistáját próbálta
összeszedni. Vagy nem is azt? Inkább a gondolatait. Úgy csusszantak ki a
kezéből, mint a vizes szappan. Vagy az angolnák. Elidőzött ezen a kósza
gondolaton. Vajon az angolna vagy a nedves szappan csúszik jobban?
A férfi eszmefuttatása már az ókori koreai
páncélhajókig jutott, mikor megérezte a fejébe hasító fájdalmat. Ez volt az
első dolog, amit érzékelni kezdett. Aztán a csuklójában lappangó szúró
zsibbadást, a takaró súlyát, a térde alatti támasztékot. A szíve hangosan
kalapált, ahogy az eszméletlenség köde lassanként eloszlott, és meg tudta
állapítani, hogy hol van. Nem mert körülnézni, csak óvatosan megmozgatta az
ujjait, megemelte a térdét, hogy elűzze a zsibbadást. Aztán várt.
Végtelennek tűnő órák után ajtó nyílt majd csukódott,
székláb nyikordult, és halk hangok ütötték meg a fülét.
– Kérem,
doktornő, ne titkoljon semmit. Tudtak segíteni?
– Természetesen
mindent megtettünk.
A két nő közül valaki a tollát kattogtatta.
– Helyrehoztuk
a sérüléseit, de jelenleg még kómában van. Csak az ébredés után derül ki, hogy
a fejsérülése mennyire okozott maradandó károkat. Az ütés nagyon érzékeny
ponton találta el.
Sóhaj.
– A műtét után
magához tért?
– Pár percre
igen, de a helyzetét tekintve természetes, hogy pár napig eszméletlen. Sokat
kell pihennie.
– Doktornő,
nekem minél hamarabb beszélnem kell vele, mert...
– Eljön annak
is az ideje, Katrina, de meg kell értenie, hogy Sander érdekében nem
kockáztathatunk.
A tollkattogtatás megszakadt, valaki ismét sóhajtott.
– Nem lehetne
csak egy-két nappal hamarább felébreszteni? Nem akarnám siettetni, de Sander
olyan információk birtokába juthatott, amikkel a rendőrség végre hatékonyan
felléphetne a bandák fegyveres erői ellen.
– Tudom,
Katrina. Beszéltem a főnökével. Ám még ez sem jogosít fel arra, hogy a betegem
épségét kockáztassam.
Sander. A férfi magában ízlelgette a nevet, a két nő
beszélgetése már csak foszlányokban jutott el hozzá. Kezdett rádöbbenni a
helyzetére.
Nem emlékezett, nos… semmire. Legalábbis a
közelmúltból. Idegen volt a neve, a két nő hangja, még a történet is, amit a
beszélgetésükből kihámozott. Nem tudta felidézni, hogy mit dolgozik, hol él, és
legfőképp, hogy hogyan került ide.
Próbált alvást színlelni, és közben összerakni a
kirakós darabjait. Szóval információkat szerzett a rendőrségnek. Akkor biztosan
titkosügynök. A munkája kapcsolatban áll egy törvényellenes szervezettel, és az
információi olyannyira fontosak a rendőrségnek, hogy beküldték egy emberüket a
kórházba, hogy megszerezhessék. Valószínűleg terepen sérült meg, ahol azokat a
bizonyos adatokat szerezte.
Összeszorította a fogát, ahogy a fájdalom felerősödött
a fejében. Próbált visszaemlékezni, érzéseket, emlékeket felidézni, de
eredménytelenül. A két nő pedig folytatta a csevegést, hangjuk mint két
idegesítő bogár, úgy repkedett körülötte, szétzilálva az amúgy is kusza
gondolatfoszlányait. Ökölbe szorította a kezét.
– Az isten
szerelmére kérem, fogják már be egy percre!
Döbbent csend követte a kifakadását. Bár amilyen
állapotban a hangja volt, Sander inkább hörgésnek érezte, mint határozott,
férfias kiáltásnak, de legalább hatott. Hol is tartott? A balesetnél. A fejéhez
emelte a kezét, hogy kitapintsa a sérülést, de valaki hirtelen leszorította az
ágyhoz.
– Magához tért!
– Adja ide azt
az injekcióstűt, kérem!
Szúrást érzett a bal kézfején, a hirtelen fájdalomtól
összerándult és kinyitotta a szemét. Egy pillanatra belebámult a doktornő
arcába, aztán kénytelen volt újra lehunyni a szemét, mikor a fényesség
elvakította.
– De világos
van, baszki…
– Katrina,
húzza be a függönyt! Sander, érti, amit mondok?
– Túlságosan
is.
Csend.
– Már
kinyithatja a szemét.
Sander engedelmeskedett. Ezúttal már félhomály
fogadta, de csak sűrű pislogás után sikerült ráfókuszálnia az előtte ülőkre.
Tekintete rögtön tovasiklott a barna hajú, kedves arcú
doktornőről. Másikuk, akit korábban a doktornő Katrinának szólított, sokkal
feltűnőbb jelenség volt. Hullámos, vállig érő haját mályvarózsaszínre festette,
egyszerű bőrdzsekiben ült az ágya mellett, és mandulavágású barna szemével
aggódva pillantott le rá. Sander még flörtölni is megpróbált volna vele - ha
tudta volna, kicsoda. Inkább a plafont kezdte bámulni, a gyógyszer, amit a
doktornő beadott, már kezdte lecsillapítani a szívverését. Azt kívánta, bárcsak
a fejfájása ellen is adott volna valamit.
– Sander… – Katrina
óvatosan megérintette a kezét, mire Sander meglepetten rezzent össze. – Hogy
érzed magad?
A férfi összeráncolt homlokkal pillantott a nőre.
Próbálta megítélni, milyen kapcsolat lehet közöttük. Végül úgy döntött,
sodródik az árral, hátha még többet megtud a helyzetéről.
– Őszintén?
Voltam már jobban.
Katrina sóhajtott.
– Sajnálom, ami
történt. Nem ezt érdemelnéd. – A nő elhallgatott, maga elé meredve szorította
Sander kézfejét. – Az őrsön pedig tudni szeretnék, mit láttál, minél hamarabb…
Ide küldtek, pedig pihenned kellene… – Katrina szipogott és elfordult
Sandertől, pislogva próbálta elűzni a könnyeket.
Sander egyre inkább zavarba jött. Ki ez a nő? Miért
sír miatta?
– Hé, figyelj…
Katrina, semmi gond! Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek látszik.
Akkor nincs más hátra, gondolta. Improvizáljunk.
